- Remy!
- Igen? – fordult hátra meglepetten.
- Ó, jaj, ne haragudj, nem akartam a nevedet kiabálni egy olyan folyosón, ahol bárki meghallhatja, és kiderülhet a kis titkod – felelte Amber.
- Amber. Ez nem titok. Ez csak House egyik játéka.
- Aminek könnyen véget vethetnél, ha bemutatkoznál a többieknek.
- Igazából, nem akarok véget vetni neki – mosolyodott le kissé csúfondárosan. – Tudom, hogy téged mennyire idegesít ez az egész, de lássuk be, elég hülyén hangzana, ha téged meg 24-esnek hívna. Kevésbé jópofa – mosolygott rá még utoljára, és elindult a folyosón. Amber elnyílt szemekkel nézett utána, aztán sarkon fordult, és magabiztosan elindult.

ʹʹʹʹʹʹʹʹʹ
- Remy!
- Mi a fene van már itt? – fordult hátra ingerülten. – Ó, Allison, ne haragudj, én csak… az imént futottam össze Amberrel, és felidegesített.
- Nem tudom milyen kapcsolat ez köztetek, de nem szikrázik a levegő?
- Miiiii?! Hogy Amber és én? Akkor inkább a halál! Vagy Kutner! Vagy Kutner öljön meg, az kettő az egyben!
- Ó, hát rendben, rendben! – hátrált meg a heves ellenkezés láttán.
- Segítsek neked? Mi a fenét cipeled ezeket egyáltalán? – utalt a Cam kezeiben tornyosuló aktákra.
- Nem mondanék nemet, ha leemelnél párat… De csak óvatosan! Ha nem a megfelelő módon fogod meg őket, akkor leborul…. – ebben a pillanatban az akták megállíthatatlanul a föld felé vették az irányt. Remy sóbálványként állt a kezei között egy halom aktával. - … az egész.
- Végzet ökle, most sújts le rám – mormolta behunyt szemekkel.
- Ugyan már – mondta nevetve Allison. – Gyere, segíts ezeket felnyalábolni inkább!
- És ha elcsórunk egy kerekesszéket, és arra pakoljuk fel őket? – indítványozta Remy. – Majd visszahozom ide – tette hozzá, látván a másik lányon, hogy habozik.
- Na jól van – mondta fejrázva Cam. – De nehogy rendszer legyen belőle!
- Miből?
- A kórházi tulajdon…
- Ehh – legyintett közbe Remy. – Ne csináld. Nem örökre vesszük el!
- Na jó, jó.
- Sürgőre megyünk vele?
- Igen, oda.
- Miért kellenek végülis?
- Adminisztráció. Vagy a fene tudja. Nem nagyon figyeltem – vigyorodott el Cam.
- Nocsak, nocsak! Mit nem hallok! Az élmunkás fellázadt?
- Rám jött a lazaság – mondta vállvonogatva.
- Én a múltkor rávertem Kutnerre a melót, hogy hamarabb haza tudjak menni. Csak úgy – mondta hunyorítva.
- Esküszöm, ez House hatása! Belengi a szelleme az emeletet.
- Nem hiszem. Ez az én mini lázadásom – nevetett Remy. – Néha jólesik kihúzni magam a dolgok alól. Na nem a fontosak alól, ha egy beteg tényleg veszélyben lenne, nem mennék el…
- Gondoltam, hogy nem hagynál ott beteget egy manikűr kedvéért – mondta neki Cam. – De igazad van. Én sem vagyok ám ilyen mintadolgozó, mint néha előadom magam – bökte meg vállával a Remy-ét.
- Ne, nem akarok többet hallani! Szeretnélek mint a munkás ember mintaképét őrizni az emlékeimben!
- Jól van, jól van. Amúgy sincsenek érdekes történeteim a munkakerülésről. Arról House tudna mesélni.
- Azt elhiszem. Neki valószínűleg több munkakerülős sztorija van, mint az egész kórháznak együttvéve – mondta. Közben egyetértésben tolták az aktákkal megrakott kerekesszéket a lift felé. Allison a jobb, Remy a bal oldalon tolta a széket.
- Ebben biztosak lehetünk. De amikor itt van, akkor nagyon itt van – vette védelmébe volt főnökét Cam.
- Mit szólna, ha meglátna minket így?
- Valószínűleg jót nevetne magában, és tenne valami megjegyzést a leszbikusokra – felelte Allison.
- Jellemző módon.
- Egen.
- Pedig ha bennem nem is bízik, rólad tudhatná, hogy nem vagy az.
- Jaj, hát nem gondolja ő komolyan az ilyesmit! Csak szereti idegesíteni az embereket. És úgy látom nálad célt is ért.
- Néha valóban a határaimat feszegeti… Nem is sajnáltam, mikor Big Love behúzott neki egyet! De ezt ne mondd el neki!
- Nem tartozik ez rá – felelte Cam. – Amúgy is, abban a pofán vágásban vastagon benne voltam én is.
- Ne beszélj – csillant fel Remy szeme.
- De bizony – bólintott komolyan Allison.
- Bosszú?
- Pénzvágy. Az hiszi, hogy csak ő tudja befolyásolni az embereket! De ez nem így van. Őt is ugyanúgy lehet befolyásolni.
- Jól vagy?
- Én? – kérdezte meglepetten Cam. – Jól. Miért kérdezed?

- Nem tudom. Csak úgy érdeklődtem.
- Aha – nézett rá furán. – És te?
- Én? Vagyogatok, éldegélek.. Ilyesmi.
- Tudod, amit a színháznál mondtál, én gondolkoztam rajta, és… – hadarta Allison.
- Hová hová mennek a hölgyek? – szólalt meg a hátuk mögött Amber hangja.
- Amber! Ne most, kérlek! – csattant fel Remy.
- Miért, miről beszéltetek? Esetleg rólam? Kiforraltatok egy tervet, hogy hogyan üssetek ki engem a nyeregből?
- Micsoda? – kérdezte megütközve Cam. – Hogy jut eszedbe ilyesmi? És hogyan tudná Remy, vagy akár én befolyásolni House-t a döntésében?
- Remy – ejtette ki gúnyosan a nevét – úgy, hogy lefekszik az állásosztó díványra. Neked már nem kell – fordult Camhez -, te már egyszer megtetted. Gondolom az nem veszíti érvényét!
- Mi ütött beléd?! – kérdezte majdnem kiabálva Allison. – Hallod, amit mondasz? Mindjárt habzik a szád! Mi lelt?
- Igen! – csatlakozott Remy is. – Mi bajod? Hogy mersz ilyeneket mondani, csak így?
- Jaj, látom összefogott ellenem a lánycsapat – gúnyolódott. – Nem baj, tudom, amit tudok!
- És mi lenne az? – érdeklődött Cameron.
- Szerinted megmondom?
- Amber – lépett közelebb hozzá Allison -, mi történt veled? Eddig mindig olyan jól elbeszélgettünk. Ne tedd ezt. Kérlek – tette rá a kezét a lány karjára.
- Jól van, én csak… - ejtette előre a vállait. – Szeretném ezt az állást, tudod? Te is tisztában vagy vele, milyen ajánlólevél a továbbiakra, ha House mellett dolgozhatsz. És mennyi mindent tanulhatok tőle, az sem mellékes. Csak láttam hogy te és Remy milyen jóban vagytok, és… féltékeny lettem. Nem a barátságra, hanem az ezzel járó esetleges előnyökre. Ne haragudj, hülye voltam, nincs igazam, én is tudom – nézett rá bocsánatkérően Camre.
- Teljesen értelmetlen volt a kirohanásod. És ráadásul a frászt hoztad ránk – mosolyodott el végül. – Igaz, Remy? – fordult az eddig szótlanul álló lányhoz.
- Igaz. Nem is értem, hogy jutott eszedbe!
- Oké, értem! Nem kell még rápakolnod, már így is eléggé szégyellem magam!
- Azt hittem, te nem tudsz olyat – felelte Remy.
- Tessék? – kérdezett vissza Amber.
- Kérlek – szólt közbe csitítólag Allison.
- Béke? – nyújtott kezet Remynek Amber.
- Béke – rázta meg a kinyújtott kezet.
- Hová mentetek? – kérdezte Amber Allisont.
- A Sürgősségire.
- Elkísérlek titeket.
- Ó, igazán nem szükséges – felelte gyorsan Remy.
- De, én ragaszkodom hozzá! Amúgy is ezért a tolókocsiért küldtek a fiúk.
- Ó – mondta zavarban Cam.
- Gyorsan, gyorsan, pont itt van a lift! – kiáltotta Amber, és elkezdte tolni a kerekesszéket a felvonó felé. – Tartsák az ajtót!
- Majd beszélünk később – súgta oda Allison Remynek.

Amber mögött összenéztek a liftben. Remy a felvonó plafonját nézte, és mérges volt Amberre. Kimondhatatlanul. Allison végre beszélni akart vele ARRÓL, erre feltűnik ez a hárpia, és most ki tudja, mikor lesz alkalma beszélnie Allisonnal megint? Mikor akar majd erről beszélni vele a lány ismét?