Kedd, 2023-10-03, 4:46 AM
Üdvözöllek Vendég Egy csepp féltékenység (6.)Remy hazaérve lerúgta a cipőit a lábáról, és rázuttyant az ágyára. Elgondolkodva lekapcsolta a nyakláncát, és sóhajtva hátradőlt az ágyon ruhástól.- Minek is mondtam el? Egy hülye vagy! – fennhangon beszélt magához, és közben a kezeivel hadonászott. - Nem kellett volna, nem kellett volna! Most el fog távolodni, és közönyös lesz, és egyszer csak áthelyezteti magát egy másik kórházba! Az Északi-sarkra! Egy kórházba, az Északi-sarkra! – lábával dobogott az ágyon. – Hülye, hülye, hülye! – mondta, és felült. – Na jó. Nyugodj meg. Mély lélegzet. Húúúúúú – vett egy mély levegőt. – Nem lesz baj. A kocsiban sem mondott semmit. Nem láttam rajta semmit. Minden oké. Barátok vagyunk – mondta, és végre elmosolyodott. – Ez az. Barátok. Ha más nem, de barátok! – felkászálódott az ágyról, és a fürdő felé vette az irányt. Hétfőn kissé idegesen lépett be a kórházba. Kíváncsian fürkészte az embereket, hátha meglátja közöttük Allison arcát; de legnagyobb csalódására csak Ambert fedezte fel a tömegben. A lift felé vette az irányt, és miután megnyomta a gombot, látta, hogy a másik lány is a felvonó felé tart. Magában sürgetve a liftet behunyta a szemeit. - Tizenhárom. - Amber – mondta egy sóhaj kíséretében. - Gondolom egy helyre megyünk? - Valószínűsítem. – válasza közben kinyílt a felvonó ajtaja. – Te dög – morogta az orra alatt. - Tessék? – kérdezte Amber közelebb hajolva. - Semmi, semmi – legyintett és beszállt. - Milyen volt a színház? - kérdezte Amber, nyílván hogy megtörje a csendet. - A szín..ház? – nyelt egy nagyot a szó közepén. – Milyen színház? - A Száz év magány. Tudod, az előadás. - Hát, ööö… én… - Ugyan. Láttalak. Te a harmadik sorban ültél, én meg az ötödikben. Egyedül voltál? Nem láttalak senkivel. - Egyedül, igen – felelte megkönnyebbülve. - Nekem tetszett. - Nekem is. - Nem is tudtam, hogy szeretsz színházba járni! - Néha az is kell – mondta egy halvány mosoly kíséretében. - Igen, itt elég sok a dolgunk.. Nem árt, ha van életünk ezen kívül is. - Igen. - És… van valakid mostanság? - Nem érzed úgy, hogy már évek óta ebben a liftben vagyunk? – kérdezte Ambertől. - Á, nem. Jó társaságban repül az idő! - Aha. – végre zökkent egy utolsót a felvonó, és kinyílt az ajtaja. – De jó itt lenni – sóhajtott egy mélyet. - Az osztályon? – kérdezte a mögötte álló Amber. - Igen… persze – felelte, de valójában csak annak örült, hogy kiszabadult a lift fogságából. - Nem bírod a zárt helyeket? - Nem a legkellemesebb tartózkodási helyem. - Szóval klausztrofóbiás vagy! – kiáltott fel Amber. - Nem, nem vagyok. Sajnálom – tette hozzá, látván a lány elfancsalodott arcát. - Na nem baj. Úgy is kiderítem, mit rejtegetsz – nevetett rá. - Sok sikert hozzá – indult el az iroda felé. »»»»»=««««« - Én ezt nem értem – csapott az előtte fekvő aktákra Amber. – Ennek nincs értelme! Ez a tünet, ez most hogyan? Hogyan jött ide? Egyáltalán nem ezt vártam! - Szegény Mr. Fitzpatrik, biztosan szégyellni fogja magát, hogy csalódást okozott neked – felelte Kutner. - Idióta – zárta le a vitát Amber. - Csináljunk ismét egy MR-t! – javasolta Taub. - De hát már csinálnunk – mondta fáradt hangon Remy. - Igen, éppen ezért mondtam, hogy ismét csináljunk egyet. - Mi értelme lenne? – kérdezte tőle a lány, átnézve rá az asztal fölött. - Nem tudom, de valamit muszáj tennünk – adta meg a választ a férfi. - Talán igaza van – szólalt meg a tábla mellett álló Foreman. – MR-t neki! Hátha találunk valami változást, ami magyarázza az új tünetünket. 13 és Kutner. Hajrá. - Igenis – pattant fel Kutner. - Pont vele? – kérdezte Remy, miután Kutner már kilépett az ajtón. - Sajnálom – mondta neki Foreman. »»»»»=««««« A vizsgálatról visszatérve nem volt kedve az örökké jókedvű Kutnerrel tartani, ezért félúton elkérte magát, és az orvosi pihenő felé vette az irányt. Keze már a kilincsen volt, mikor meghallotta, hogy legalább ketten bent vannak, ugyanis beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Elmotyogott egy halk imát, hogy ne olyanok legyenek bent, akiket ismer, és benyitott az ajtón. - Nem, dehogyis! – nevetett Allison. – Ő nem lehet meleg, hogy mondhatsz ilyet? - Nézz csak rá! – győzködte Amber. – Nem látod, hogy gesztikulál? És a hanghordozása? – mutatott a tévé képernyőjére. - Nem lehetsz ilyen vak! – nevetett fel ő is. - Sziasztok – köszöntötte őket bátortalanul a lány. - Remy, szia! – fordult hátra a kanapén Allison, hogy láthassa a belépőt. - Remy? – nézett rá a lányra csodálkozva Amber. - Ó jaj – kapta a szája elé kezeit Cam. – Nem akartam kikotyogni – nézett bocsánatkérően a lányra. - Semmi baj – ült le a fotelba. - Hát, igaza volt House-nak, hogy elnevezett Tizenháromnak – sommázta véleményét Amber. – Már ne haragudj érte – tette hozzá. - Csak nyugodtan – legyintett Remy. - Fáradtnak tűnsz – hajolt előre Cam. - Most voltam MR-ezni Kutnerrel. Kell ennél több? - Haha – nevetett fel Amber. – Szóval nem kedveled? - Nem erről van szó, csak hosszútávon eléggé fárasztó tud lenni. Néha. - Mindig – felelte Amber egy bólintás kíséretében. - Te mondtad – emelte fel kezeit Remy. - Éppen a színházról meséltem Ambernek – mondta Allison. - Igen? – kérdezte összeugró gyomorral Remy. - Igen – mondta Amber. – Hát nem fura, hogy mindhárman ott voltunk, külön-külön? – kérdezte. - Igen, nagyon furcsa – bólintott Cam, igyekezvén kerülni Remy tekintetét. - Legközelebb mehetnénk együtt is! – ajánlotta Amber. Mielőtt választ kaphatott volna, megszólalt a csipogója. – A fene, mennem kell – állt fel. – Majd még beszélünk – mosolygott Allisonra. - Mindenképpen – mosolygott vissza rá a lány. - Külön-külön? – kérdezte Remy, miután Amber mögött bezáródott az ajtó. - Aha – vigyorodott el Allison. – Ülj már át ide, most mit különcködsz??? - Jó, jó – ült mellé Remy. - Mielőtt mondhattam volna, hogy együtt voltunk, elmesélte, mit mondtál neki reggel a liftben, úgyhogy nem javítottam ki. Miért is nem voltunk együtt a színházban? – érdeklődött Cam. - Jaj, nem kell neki mindent tudnia! Amúgy is, folyton utánam koslat. Kiakarja deríteni, mi a titkom. - A Remy-vel el lesz egy darabig – nyugtatta meg Allison. - Na jó, de nem gondolhatja, hogy a keresztnevemet titkolom – mosolyodott el. - Igen, elvégre Amberről beszélünk – nevetett Cam. - És… mióta vagytok ti ilyen jóban? – próbált egyenletesen lélegezni, mert a szíve váratlanul elkezdett hevesen kalapálni. - Ó, mi néha összefutunk itt, a pihenőben… A kórházon kívül még nem találkoztam vele – mondta Allison, egy kicsit csodálkozva magán, hogy ezt miért tette hozzá. - Ó, értem! – felelte Remy, és próbálta titkolni, mennyire megkönnyebbült a hírtől. - Biztosan House-nál akar bevágódni, vagy ilyesmi. - Értem. - Nekem mennem kell – pattant fel a kanapéról Cam. - Máris? – kérdezte Remy, csalódással a hangjában. – Azt hittem tudunk beszélgetni egy kicsit… - Igen, én is sajnálom. Hétvégén nem beszéltünk… - Holnap ebédelünk együtt? - Holnap nem dolgozom – felelte Allison. - Akkor… amikor van hozzá kedved – mondta Remy, és úgy érezte magát, mint aki könyörög. - Egyezzünk meg egy talánban – mondta mosolyogva Cam. - Talán? - Talán. - Talán nem akarsz távolságot tartani? - Talán csak sokat dolgozom – felelte Cam, kis ingerültséggel a hangjában. - Oké, oké. Csak tudd, hogy nekem nagyon fontos a barátságunk. És nem szeretném… - Kérlek, ne – vágott közbe Allison. – Semmi sem változott. Egyszerűen minden összejött. Ennyi. Elhiszed nekem? – fogta meg Remy kezét, aki időközben felállt a kanapéról. - Igen – nézett mélyen a másik lány szemeibe. - Akkor jó – mosolyodott el Cam. – Rendben vagyunk, igaz? - Rendben vagyunk – bólintott Remy. - Tényleg szaladok – csókolta arcon, és elindult az ajtó felé. – Pihenj egy kicsit. Nyúzott vagy – mondta még az ajtóból visszafordulva. - Megpróbálok. - Szia – intett neki, és becsukta az ajtót maga mögött. - Szia – intett az ajtónak Remy. Leült a kanapéra, hátradöntötte a fejét, és nézte a tévét, amiből nem látott semmit. – Szóval fáradt vagyok, mi? Mi? Mert nem aludtam éjszaka rendesen, azért! Mert ideges voltam miattad, azért! De neked ezt nem kell tudni, mert minek? Ehh – legyintett. - Ha megbeszélted a dolgaidat – hangzott fel mögötte Kutner hangja -, akkor csatlakozhatnál hozzánk, hogy megbeszéljük az eredményeket. - Mióta ácsorogsz ott? – kiáltott fel Remy. - Á, nemrég – vigyorgott a fiú. - Nem vicces. - Persze, nem is gondoltam, hogy vicces – felelte változatlanul vigyorogva. - Töröld le azt a hülye vigyort a képedről – mondta neki, miközben felállt. - Még egy kicsit tartogatnám, ha megengeded – felelte, és előrelépett, hogy kinyissa az ajtót Remynek. – Hölgyem. - Mhhhh – mondta, és kilépett az ajtón Kutner előtt. |
|
||||||||||||||||||||||||
Copyright MyCorp © 2023 | Ingyenes webtárhely uCoz |