Egy csepp féltékenység (6.)

Remy hazaérve lerúgta a cipőit a lábáról, és rázuttyant az ágyára. Elgondolkodva lekapcsolta a nyakláncát, és sóhajtva hátradőlt az ágyon ruhástól.

- Minek is mondtam el? Egy hülye vagy! – fennhangon beszélt magához, és közben a kezeivel hadonászott.
- Nem kellett volna, nem kellett volna! Most el fog távolodni, és közönyös lesz, és egyszer csak áthelyezteti magát egy másik kórházba! Az Északi-sarkra! Egy kórházba, az Északi-sarkra! – lábával dobogott az ágyon. – Hülye, hülye, hülye! – mondta, és felült. – Na jó. Nyugodj meg. Mély lélegzet. Húúúúúú – vett egy mély levegőt. – Nem lesz baj. A kocsiban sem mondott semmit. Nem láttam rajta semmit. Minden oké. Barátok vagyunk – mondta, és végre elmosolyodott. – Ez az. Barátok. Ha más nem, de barátok! – felkászálódott az ágyról, és a fürdő felé vette az irányt.

Hétfőn kissé idegesen lépett be a kórházba. Kíváncsian fürkészte az embereket, hátha meglátja közöttük Allison arcát; de legnagyobb csalódására csak Ambert fedezte fel a tömegben. A lift felé vette az irányt, és miután megnyomta a gombot, látta, hogy a másik lány is a felvonó felé tart. Magában sürgetve a liftet behunyta a szemeit.

- Tizenhárom.
- Amber – mondta egy sóhaj kíséretében.
- Gondolom egy helyre megyünk?
- Valószínűsítem. – válasza közben kinyílt a felvonó ajtaja. – Te dög – morogta az orra alatt.
- Tessék? – kérdezte Amber közelebb hajolva.
- Semmi, semmi – legyintett és beszállt.
- Milyen volt a színház? - kérdezte Amber, nyílván hogy megtörje a csendet.
- A szín..ház? – nyelt egy nagyot a szó közepén. – Milyen színház?
- A Száz év magány. Tudod, az előadás.
- Hát, ööö… én…
- Ugyan. Láttalak. Te a harmadik sorban ültél, én meg az ötödikben. Egyedül voltál? Nem láttalak senkivel.
- Egyedül, igen – felelte megkönnyebbülve.
- Nekem tetszett.
- Nekem is.
- Nem is tudtam, hogy szeretsz színházba járni!
- Néha az is kell – mondta egy halvány mosoly kíséretében.
- Igen, itt elég sok a dolgunk.. Nem árt, ha van életünk ezen kívül is.
- Igen.
- És… van valakid mostanság?
- Nem érzed úgy, hogy már évek óta ebben a liftben vagyunk? – kérdezte Ambertől.
- Á, nem. Jó társaságban repül az idő!
- Aha. – végre zökkent egy utolsót a felvonó, és kinyílt az ajtaja. – De jó itt lenni – sóhajtott egy mélyet.
- Az osztályon? – kérdezte a mögötte álló Amber.
- Igen… persze – felelte, de valójában csak annak örült, hogy kiszabadult a lift fogságából.
- Nem bírod a zárt helyeket?
- Nem a legkellemesebb tartózkodási helyem.
- Szóval klausztrofóbiás vagy! – kiáltott fel Amber.
- Nem, nem vagyok. Sajnálom – tette hozzá, látván a lány elfancsalodott arcát.
- Na nem baj. Úgy is kiderítem, mit rejtegetsz – nevetett rá.
- Sok sikert hozzá – indult el az iroda felé.

»»»»»=«««««

- Én ezt nem értem – csapott az előtte fekvő aktákra Amber. – Ennek nincs értelme! Ez a tünet, ez most hogyan? Hogyan jött ide? Egyáltalán nem ezt vártam!
- Szegény Mr. Fitzpatrik, biztosan szégyellni fogja magát, hogy csalódást okozott neked – felelte Kutner.
- Idióta – zárta le a vitát Amber.
- Csináljunk ismét egy MR-t! – javasolta Taub.
- De hát már csinálnunk – mondta fáradt hangon Remy.
- Igen, éppen ezért mondtam, hogy ismét csináljunk egyet.
- Mi értelme lenne? – kérdezte tőle a lány, átnézve rá az asztal fölött.
- Nem tudom, de valamit muszáj tennünk – adta meg a választ a férfi.
- Talán igaza van – szólalt meg a tábla mellett álló Foreman. – MR-t neki! Hátha találunk valami változást, ami magyarázza az új tünetünket. 13 és Kutner. Hajrá.
- Igenis – pattant fel Kutner.
- Pont vele? – kérdezte Remy, miután Kutner már kilépett az ajtón.
- Sajnálom – mondta neki Foreman.

»»»»»=«««««

A vizsgálatról visszatérve nem volt kedve az örökké jókedvű Kutnerrel tartani, ezért félúton elkérte magát, és az orvosi pihenő felé vette az irányt.
Keze már a kilincsen volt, mikor meghallotta, hogy legalább ketten bent vannak, ugyanis beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Elmotyogott egy halk imát, hogy ne olyanok legyenek bent, akiket ismer, és benyitott az ajtón.

- Nem, dehogyis! – nevetett Allison. – Ő nem lehet meleg, hogy mondhatsz ilyet?
- Nézz csak rá! – győzködte Amber. – Nem látod, hogy gesztikulál? És a hanghordozása? – mutatott a tévé képernyőjére. - Nem lehetsz ilyen vak! – nevetett fel ő is.
- Sziasztok – köszöntötte őket bátortalanul a lány.
- Remy, szia! – fordult hátra a kanapén Allison, hogy láthassa a belépőt.
- Remy? – nézett rá a lányra csodálkozva Amber.
- Ó jaj – kapta a szája elé kezeit Cam. – Nem akartam kikotyogni – nézett bocsánatkérően a lányra.
- Semmi baj – ült le a fotelba.
- Hát, igaza volt House-nak, hogy elnevezett Tizenháromnak – sommázta véleményét Amber. – Már ne haragudj érte – tette hozzá.
- Csak nyugodtan – legyintett Remy.
- Fáradtnak tűnsz – hajolt előre Cam.
- Most voltam MR-ezni Kutnerrel. Kell ennél több?
- Haha – nevetett fel Amber. – Szóval nem kedveled?
- Nem erről van szó, csak hosszútávon eléggé fárasztó tud lenni. Néha.
- Mindig – felelte Amber egy bólintás kíséretében.
- Te mondtad – emelte fel kezeit Remy.
- Éppen a színházról meséltem Ambernek – mondta Allison.
- Igen? – kérdezte összeugró gyomorral Remy.
- Igen – mondta Amber. – Hát nem fura, hogy mindhárman ott voltunk, külön-külön? – kérdezte.
- Igen, nagyon furcsa – bólintott Cam, igyekezvén kerülni Remy tekintetét.
- Legközelebb mehetnénk együtt is! – ajánlotta Amber. Mielőtt választ kaphatott volna, megszólalt a csipogója. – A fene, mennem kell – állt fel. – Majd még beszélünk – mosolygott Allisonra.
- Mindenképpen – mosolygott vissza rá a lány.
- Külön-külön? – kérdezte Remy, miután Amber mögött bezáródott az ajtó.
- Aha – vigyorodott el Allison. – Ülj már át ide, most mit különcködsz???
- Jó, jó – ült mellé Remy.
- Mielőtt mondhattam volna, hogy együtt voltunk, elmesélte, mit mondtál neki reggel a liftben, úgyhogy nem javítottam ki. Miért is nem voltunk együtt a színházban? – érdeklődött Cam.
- Jaj, nem kell neki mindent tudnia! Amúgy is, folyton utánam koslat. Kiakarja deríteni, mi a titkom.
- A Remy-vel el lesz egy darabig – nyugtatta meg Allison.
- Na jó, de nem gondolhatja, hogy a keresztnevemet titkolom – mosolyodott el.
- Igen, elvégre Amberről beszélünk – nevetett Cam.
- És… mióta vagytok ti ilyen jóban? – próbált egyenletesen lélegezni, mert a szíve váratlanul elkezdett hevesen kalapálni.
- Ó, mi néha összefutunk itt, a pihenőben… A kórházon kívül még nem találkoztam vele – mondta Allison, egy kicsit csodálkozva magán, hogy ezt miért tette hozzá.
- Ó, értem! – felelte Remy, és próbálta titkolni, mennyire megkönnyebbült a hírtől.
- Biztosan House-nál akar bevágódni, vagy ilyesmi.
- Értem.
- Nekem mennem kell – pattant fel a kanapéról Cam.
- Máris? – kérdezte Remy, csalódással a hangjában. – Azt hittem tudunk beszélgetni egy kicsit…
- Igen, én is sajnálom. Hétvégén nem beszéltünk…
- Holnap ebédelünk együtt?
- Holnap nem dolgozom – felelte Allison.
- Akkor… amikor van hozzá kedved – mondta Remy, és úgy érezte magát, mint aki könyörög.
- Egyezzünk meg egy talánban – mondta mosolyogva Cam.
- Talán?
- Talán.
- Talán nem akarsz távolságot tartani?
- Talán csak sokat dolgozom – felelte Cam, kis ingerültséggel a hangjában.
- Oké, oké. Csak tudd, hogy nekem nagyon fontos a barátságunk. És nem szeretném…
- Kérlek, ne – vágott közbe Allison. – Semmi sem változott. Egyszerűen minden összejött. Ennyi. Elhiszed nekem? – fogta meg Remy kezét, aki időközben felállt a kanapéról.
- Igen – nézett mélyen a másik lány szemeibe.
- Akkor jó – mosolyodott el Cam. – Rendben vagyunk, igaz?
- Rendben vagyunk – bólintott Remy.
- Tényleg szaladok – csókolta arcon, és elindult az ajtó felé. – Pihenj egy kicsit. Nyúzott vagy – mondta még az ajtóból visszafordulva.
- Megpróbálok.
- Szia – intett neki, és becsukta az ajtót maga mögött.
- Szia – intett az ajtónak Remy. Leült a kanapéra, hátradöntötte a fejét, és nézte a tévét, amiből nem látott semmit. – Szóval fáradt vagyok, mi? Mi? Mert nem aludtam éjszaka rendesen, azért! Mert ideges voltam miattad, azért! De neked ezt nem kell tudni, mert minek? Ehh – legyintett.
- Ha megbeszélted a dolgaidat – hangzott fel mögötte Kutner hangja -, akkor csatlakozhatnál hozzánk, hogy megbeszéljük az eredményeket.
- Mióta ácsorogsz ott? – kiáltott fel Remy.
- Á, nemrég – vigyorgott a fiú.
- Nem vicces.
- Persze, nem is gondoltam, hogy vicces – felelte változatlanul vigyorogva.
- Töröld le azt a hülye vigyort a képedről – mondta neki, miközben felállt.
- Még egy kicsit tartogatnám, ha megengeded – felelte, és előrelépett, hogy kinyissa az ajtót Remynek. – Hölgyem.
- Mhhhh – mondta, és kilépett az ajtón Kutner előtt.