- Remy! – szólt Allison a mellette elsuhanó lány után.
- Á, szia, Allison! Ne haragudj, el vagyok bambulva.
- Semmi gond. Veled? Mi ez a levertség?
- Ez egy nehéz éjszaka nappala – fonta maga köré karjait a lány.
- Hogyhogy műtősfelsőben vagy? – csodálkozott Allison.
- Egy kicsit….véres lett az eredeti felsőm – válaszolta szomorúan.
- Kezdő vagy még, úgy látom – ölelte át a vállát. – Mostantól mindig tarts egy váltás ruhát a szekrényedben. Na gyere, rád adom az enyémet – nevetett.
- Ó, tényleg megtennéd értem?
- Még szép. Mi nők tartsunk össze! Bár lehet, hogy lötyögni fog rajtad egy kicsit a ruha – mérte végig Remyt.
- Hát, tudom hogy gebe vagyok, de nincs kedvem enni…
- Biztos minden rendben?
- Persze, persze – mosolyodott el halványan.
Időközben oda értek Cam öltözőjéhez. Odabent nem volt senki.
- Gyere, a szélső az enyém – intett a lánynak. – Ez a menekülőfelsőm, én csak így hívom – tartotta lány felé egy zöld, V-kivágású felsőt.
- Jó a színe, szeretem a zöldet – vette a kezébe.
- Örülök – mosolygott rá Cam.
- Ajj, de jó lesz – vette le a köpenyét Remy. – Olyan fura anyaga van ennek a cuccnak – bújt ki a műtős szerkóból. – Ó jaj, ez kasmír? És ez a menekülőfelsőd??? – ámuldozott, végigsimítva a puha anyagon.
- Mert megérdemlem – nevetett Allison. – Ott a tükör hátul – mutatta a lánynak.
- Köszi – indult el. – És, hogy lehet, hogy ráérsz felöltöztetni engem?
- Volt egy elég nehéz betegem, kaptam egy óra szünetet – sétált beszéd közben Remy után.
- Mi történt?
- Tudod, nem szeretném kiteregetni, de egy végstádiumú Huntingtonos beteg volt. Szegény – csóválta a fejét szomorúan Allison.

Remynek a mondat végén összecsuklott a térde, Cam úgy kapott utána, hogy megtartsa.
- Jól vagy?? – ültette le a padra.
- Jól, jól, én csak… - fordította el a fejét Allisontól.
- Remy – szólalt meg halkan Allison. – Ez volt az a rossz vérvételi eredmény, igaz? Huntingtonos vagy?
- Igen – válaszolta elhaló hangon Remy, lassan visszafordítva a fejét. Könnyes volt az arca. – Amber halálakor csináltattam a tesztet. House már korábban is elvégeztette, persze a megkérdezésem nélkül – szipogott -, de akkor nem néztem meg az eredményt.
- És vannak már…?
- Tünetek? Néha. Néha remeg a kezem, vagy nem tudok jól fogni… De hidd el, ez nem akadályoz a munkámban! – bizonygatta hevesen.
- Tudom, hogy nem veszélyeztetnél senkit – ölelte át. Remy a vállára döntötte a fejét. – Tudod ugye, hogy ez nem a vége mindennek? Vannak programok, gyógyszerek, terápiák… Csoportod van?
- Csoport?
- Igen. Huntingtonosoknak.
- Nem, dehogy, én… – húzódott el.
- Pedig hidd el, segítene, ha találkoznál olyanokkal, akik ezzel a betegséggel élnek.
- Láttam édesanyámat, elég volt nekem annyi – mondta keserű hangon.
- Mikor halt meg?
- Még kiskoromban.
- Neked kell a legjobban tudnod, hogy azóta mennyit fejlődött az orvostudomány – vigasztalta Cam. – Nem adhatod fel, mikor még el sem kezdted a harcot!
- De mindent elvesz tőlem, érted?! Mindent! Ha már remegni fog a kezem, nem lehetek orvos, és akkor mit csináljak?? Egész életemben orvos akartam lenni. És tessék, végigjártam az iskolákat, és mikor elkezdhetnék dolgozni… - fulladt a hangja zokogásba.
- Ne, ne, neee – ringatta a lányt. – Ne keseredj el! Jaj, ne, hallod?!
Remy hirtelen átölelte Allisont, és szorosan fogta. Csak zokogott, rázta a sírás.
- Jól van, jól…. – csitította Cam, a hátát simogatva.
- Nincs semmi jól… Nincs senkim… Nincsenek szüleim, nincsenek barátaim, egy éve nem randiztam, soha nem lesz senkim…
- Úristen, hogy mondhatsz ilyet?? – húzódott hátrébb Cam, hogy lássa 13 arcát. – Mi az, hogy nincsenek barátaid? És én ki vagyok? – mosolygott, letörölve a könnyet Remy arcáról. – És fogsz még annyit randizni, hogy eleged is lesz belőle!
- Mmm – legyintett lemondóan a lány. – Nem hiszem.
- Most nem, mert letörtél, mint a bili füle.
- Fúúú – törölgette le az arcát Remy. – Istenem, hogy nézhetek ki…
- Szép vagy – mosolygott rá Cam.
- Ne haragudj, hogy téged terheltelek ezzel. Neked mondtam el először – tette hozzá halkan.
- Nem terheltél. Örülök, hogy megosztottad velem. De ezt miért kell a szádba rágni? Félsz tőlem??
- Dehogy félek! Csak nem szeretném lelombozni a kedved a saját bajaimmal.
- Ezért vagyunk barátok. Ne félj, biztos lesz nekem is ilyen napom! – legyintett nevetve Allison.
- Inkább ne legyen – simogatta meg a vállát.
- Jó is lenne – válaszolta Cam. – Még van időm egy kávéra – nézett az órára -, eljössz velem?
- Az most egy kis életet lehelne belém – bólogatott Remy.
- Gyere, menjünk – állt fel Allison. – Jól áll neked ez a cucc –nézett végig Hadley-n. – Tudod mit? Neked is adom! – mosolygott.
- Áááá, most tényleg? – fogta meg a felső alját Remy.
- Tényleg.
- És ha ma kell egy menekülőfelső?
- Akkor imádkozz, mert megtalállak – tessékelte ki az öltöző ajtaján Remyt.